A baleset

Most írhatnám, hogy én voltam a szürke kisegér a suliban, aztán hirtelen mindenki az én kegyeimet kereste, és mennyivel nehezebb így az élet de... nem.
Én népszerű voltam, rengeteg pasival bújhattam volna ágyba, de mégsem tartottam rá őket érdemesnek. Ha találkoznánk, én lennék a lány, akiért nagyon oda vagy, akit folyton megbámulnak, akiével szívesen elcserélnéd az életed. Ez az igazság, de mégsem. Viki, a kis lüke Viki, a legjobb barátnőm volt. Együtt indultunk el Gábor születésnapi partijára, Viki újonnan kapott autójával, amire már nagyon régóta vágyott. Ő volt az a lány, aki mindenkivel ágyba bújik, akit apuci pénzel. A kézilabda csapat vezére, a beképzelt jégkirálynő. Sajnálom de ez van.
Aztán mégis megtörtént a baj. Az autóban ültünk, és beszélgettünk jelentéktelen dolgokról, ami akkor még az életemhez tartozott. Smink, ruha, bulik, pasik, minden olyan dolog ami abszolút jelentéktelen. A nagy csevegésben észre sem vettük a kamiont ami felénk tartott. Nem emlékszem pontosan azt hiszem elkezdtünk valamin nevetgélni, aztán odanéztem, egy nagy fehér kamion, és BUMM! Az agyam egy másodperc alatt kapcsolt, még volt időm felfogni, hogy mi történik. "Egy kamion frontálisan beleütközött egy Suzukiba. A balesetnek egy halálos áldozata volt, a tizennyolc éves Viktória. A másik lány, (Ez én voltam) jelenleg az intezív osztályon fekszik, életveszélyes sérülésekkel."
Ez állt a másnapi metro-ban.
Túléltem, én túléltem! Mikor magamhoz tértem, és kiderült, hogy megmaradok, a szüleim az ágyam mellett ültek.
" Mi történt? Miért vagyok itt, ez most..." És akkor eszembe jutott a kamion, újra kapcsoltam. Az első ami eszembe jutott, hogy élek, "túléltem" ahogy az előbb is írtam, de a második gondolatom nem volt ennyire életteli.
" Viki? Merre van? Jól van? Itt van? Hol van?!" És jött a rossz hír. a szüleim össze - vissza gagyoktak, mintha nem értenének magyarul, aztán leesett. Az öt perces monológból csak annyit tudtam leszűrni, hogy "meghalt".
Várták a reakciómat, nézték az arcomat mikor lesz urrá rajtam a kétségbeesettség, a pánik. Hiába várták, nem reagáltam. Kb annyit tudtam csak kinyögni, hogy "Tényeg?"
Még öt perc kellett hozzá, mire az agyam felfogta mit is jelent ez a hét betű.
Akkor aztán keserves sírásba kezdtem, és nem lehetet megnyugtatni. két hét múlva engedtek ki a korházból, volt rajtam néhány heg, meg karcolás, de ezek mind nem érdekeltek.
Egy hónap kellett hozzá, míg újra emberek közé mentem, és míg szalonképes voltam.
A suliban persze mindenki úgy nézett rám, mint egy marslakóra, mindenki kérdezőskdött, meg úgy csináltak mint akik marhára sajnálnak, holott leszarták az egészet. Csak arra voltak kíváncsiak, mi történt, de nem mondtam nekik semmit.
A tanárok nem kérték számon a házit, és mikor szóba jött ez a téma, lecsitították a diákokat, hogy legyenek tekintettel az érzéseimre. Igazuk volt. Mi köze bárkinek is ahoz, ami történt?
SEMMI!
Akinek tudnia kell, az úgyis tudja.
Látogatást kellett tennem az iskolai pszichológusnál, hogy meggyőződjön róla, hogy minden oké, és nem kötöm fel magam. Megnyugtattam, hogy sose tenném, max az ereimet vágom fel, de az manapság amúgy is divat. Valami olyasmit habogott, hogy látja rajtam, hogy nem merem kimutatni az érzéseimet, de neki megnyílhatok. Nem akartam letörni mert elég lelkes volt, de attól, hogy van diplomája, meg valami oklevele, ne gondlja, hogy barátok leszünk. Rajzoltatott is velem, egy idióta fát, és mindenféle butaságot kérdezgetett, hogy merre van a fa, meg miért akkora amekkora, és miért nincsen lombkoronája. Tényleg elég idióta, télen a fák nem növesztenek lombkoronát!
Persze ezeket megtartottam magamnak.
Esténként sírva feküdtem, éjjel pedig arra keltem, hogy ismét sírok.
Folyton magam előtt láttam a kamiont, és az ütközést. Viki annyira hiányzott, annyira üresnek, magányosnak, és annyira halottnak éreztem magam. Nem éreztem úgy, hogy élnem kell, szó szerint kihúnyt belőlem az élet.
Suli után lefeküdtem, csukott szemmel depis zenéket hallgattam, néha ettem, aztán vissza. Volt olyan nap, hogy egyszerűen nem volt erőm felkelni, otthon maradtam, és csak sírtam. Végképp elvesztem.
A barátaimmal már nem tudtam megbeszélni a dolgokat, olyan volt, mintha egy burokban lennék. Arra gondoltam, talán egy idegennek kiönthetem a szívem az interneten. Aztán rábukkantam az öngyilkosok klubbjára...