Baráti társaság (?)

Kint hideg volt és sötét. Az utcai lámpák persze világítottak, de mindig utáltam sötétbe csatangolni.

Volt nálam pénz taxira, de mivel a Kálvin tér körülbelül húsz percnyire van, így inkább lesétáltam.

Nem futottam össze se pedofillal, se késes gyilkossal, bár lehet nem lett volna akkora probléma.

A Sebeim frissek, ápolgatnom kellett volna, sírnom kellett volna, és gyászolnom, de az adrenalin elnyomta ezt az érzést.

Oda értem, de sehol nem láttam Annát. Körbenéztem, aztán körbejártam, és megtaláltam az egyik padon. Ott ült, vacogott a hidegben, valami derékig érő, vékony, csili-vili kabátban. A haja kócos, az arcán elfolyt a smink. A táskája félig lecsúszott a válláról, igazán lesújtó volt a látvány.

- Anna, de mi történt?

Hallgatott.

- Bántott? Bántott igaz?!

- Nem...tudok erről...beszélni.

- Gyere el megyünk a rendőrségre!

Hallgatott, semmi reakciót nem láttam az arcán.

- Nem. Azt nem... Nem mehetünk...

- De miért?!

- Csak vigyél el, innen. Légyszi!

- Oké, ne itt beszéljük meg. Merre laksz Anna? Messze?

- Újpesten.

- Az messze van. Átjössz hozzánk? Itt lakom húsz percre.

- Aha...

Felsegítettem és hazamentünk hozzánk. Útközben tettem néhány kísérletet, hogy kifaggassam, de nem igazán válaszolt. Meg értem. Mikor történt a balesetem én sem tudtam megnyílni, beszélni. Az egyetlen ember ő volt, akinek elmeséltem mi történt, és ő sem tudta végig a sztorit, amit még magam előtt is titkoltam. Tudtam, hogy valami nem okés, azt gondoltam, hogy az a Gábor nevű fickó tett vele valamit, megerőszakolta, megverte, vagy ilyesmi. Szerencsére testileg épnek tűnt, inkább lelkileg volt nagyon ki.

Engedtem neki fürdővizet, kb egy órán keresztül bent volt, és bezárkózott. Mikor kijött, akkor sem kérdezősködtem, adtam tiszta ruhát, és csináltam egy csésze forró teát.

Azt mondta az anyukája alapból úgy tudja, hogy egyik barátnőjénél alszik, és onnan megy suliba. Anyám nem kelt fel ránk, sose kel fel semmire, akár pisztollyal is lövöldözhetnék, azt sem venné észre. Reggel pedig mikor felkelek már rég nincs ott.

Apám éjszaka melózik, biztonsági őr egy bankban, mindig otthon van mikor indulok a suliba, csak éppen alszik. Így többnyire senki sem veszi észre, hogy egy idegen lány alszik a házunkban.

Anna bevackolta magát mellém, és mikor éppen elkezdtem volna kérdezősködni, egyszerűen el aludt. Megtudtam, hogy Annában, és anyámban van egy közös vonás. Egyikük sem kel fel, mikor hangosan sír valaki...

A másnap reggel nagyon meglepett. Annát mintha kicserélték volna, nem volt jó kedvű, de nem is volt annyira maga alatt, mint az előző éjjel. Mielőtt bármit is mondhattam volna, megszólalt.

- Figyelj... tudom, hogy érdekel a tegnapi, meg minden, de kérlek ne próbáld meg kihúzni belőlem oké?

- Én... hát figyelj Anna, a tegnap...

- Ne! Nem volt semmi oké? Csináljunk úgy. Minden perfect, majd elmondom ha akarom, ok?

- Oké, ha ezt szeretnéd.

- Elfogom. De nem most. Csak ejtsünk egyet. A témát.

- Rendben.

- Eljössz a találkozóra?

- Melyikre?

- Ma lesz, egy délután, kettőkor.

- Nem tudom, mikor végzek a suliban.

- Nem baj. Szerintem, csak végzel addig. Ha nem max eljössz az uccsó órádról.

- Nem szoktam lógni. Mostanában...

- De hidd el jót fog tenni. Nekem is jót tett.

- Jó, oké elmegyek. Megnézem milyen. De ezek, tényleg öngyilkosok akarnak lenni?

- Héé. Ez nem az öngyilkosok klubja, de nem is lelki tanácsadó. Sokkal klasszabb.

- Akkor mi?

-A kettő között. De ez annál is több. Baráti társaság, olyanokkal akik hasonlóak mint te.

- Oké, értem. Leszögezem ezek az emberek nem lesznek a barátaim. Elmegyek egyszer, mert veszteni nem vesztek vele semmit, (?) de ennyi.

- Persze, nem jár semmivel.

- Csak szimpla tinik, akikkel beszélgetni lehet, meg jófejek.

- Igen. Nem kell megölnöd senkit, ahhoz, hogy beléphess, semmi ilyesmi.

- Akkor ok.

Nem igazán győzött meg, volt valami a szavai mögött ami nyugtalanított, de ha valakinek nincs mit vesztenie, akkor nem veszthet semmit, nem igaz?

A beszélgetés után suliba mentem, ő pedig haza. (nem volt kedve bemennie)

A délután hamar eljött. A Suliban élőhalott robotként léteztem, mint egy marslakó úgy közlekedtem az emberek között. fél kettőkor találkoztam Annával, a Deákon. Fél óra alatt értünk oda a klubba. Ez egy elhagyatott bérház volt, ahova a fiatalok járnak, ha magányra vágynak, vagy piálni szeretnének. A falak tele graffitivel, az ablakok már ami megmaradt belőlük ki volt törve. Beléptünk egy lelakott terembe, ahol valaha egy lakás volt. Megmaradt régi tönkrement bútor, egy szétszakadt matrac, egy félig megmaradt kanapé, néhány deszka, földön rom darabok. Mikor beraktuk a lábunk, azt hittem végem. Az ismeretlen arcok felém szegődtek, én pedig szégyenlősen köszöntem.

- Hello.

- Te vagy az új csaj? - kérdezte az egyik fekete hajú lány aki a megmaradt kanapén ült.

- Aha. A nevem Dia.

- Én meg Dávid vagyok. - lépett elém, egy helyes, deszkás srác, és két puszit adott.

- Ő itt Dia, nagyon jó arc, majd meglátjátok. - mondta Anna, és a többiekre kacsintott.

Sok emberre számítottam, meg székekre, meg arra, hogy mindenki elmondja a problémáját. Rá kellett jönnöm, tényleg csupán egy tizenévesekből álló csapat volt, és csak hatan voltak. Mindenki bemutatkozott. Megtudtam, hogy Dávid, szeret deszkázni, lógni a haverokkal, és sok csajnak bejön, persze ezt senki nem mondta, ezt én szűrtem le. Aztán ott volt Erika, a fekete hajú lány, aki kissé zárkózott, fekete ruhákban járkál, és Rockot hallgat. Ádám, a nagy bagós, aki folyton dohányzott, neki a legfőbb témája a drog volt, nem nézett ki rosszul, de nem az én világom. Az a fajta aki egyik csajtól megy a másikig, és míg oda ér, addig is beújít valakit. Szerintem be volt állva, mert folyton járt keze, lába. Nem tudtam, ő miért van itt. Ott volt még egy Szandi nevű szőke lány, akinek folyton jár a szája, és nagyon erősen flörtölt Dáviddal, legalábbis próbált. Mindig bámulta, és alaposan kihúzta magát, hogy látszódjanak a nagy mellei. Nem volt szimpi. Egy Létó nevű fiú, nem tudom miért hívták így, szerintem csak becenév. Fekete haja, és kreol bőre volt, nem volt egy helyes srác, kicsit zárkózott, de komolykodó típus.Egyszer sem mosolygott, volt benne valami ijesztő. Az utolsó egy Döme nevű lány, akinek volt valami arab beütése, róla nem tudtam meg semmit, csak, hogy csöndes, nem szeret beszélni, kissé kilóg a sorból. Nem beszélgettünk olyanokról, hogy ki miért van itt, csak általános dolgokról, amiről a mai fiatalok szoktak. Nem akartam bunkó lenni, és egyenként megkérdezni, hogy te, miért vagy itt? És te? Csak nem kirúgtak a suliból? !:O Jézus micsoda problémák, nekem csak a legjobb barátnőm halt meg!!

Kb egy órája voltunk a romos épületben amikor a Döme nevű lány, benyögte, hogy neki mennie kell, nem lehet tovább itt. Mindenki érzékeny búcsút vett tőle (szerintem észre se vették, hogy kiment) aztán Ádám kitalálta, hogy ez unalmas, és csinálhatnánk valami pörgősebet is. Nyilván aki be van speedezve annak marhára unalmas egy helyben ülni.

- Menjünk Coroba.

Tudtam, hogy a Coronita nevű szórakozóhelyre gondol, ahova csupa drogos jár. Pont neki való.

- Hány óra van? - Kérdezte Létó.

- Fél négy. Van másfél óránk. - válaszolt Dávid.

- Na mivan gyerekek? Nem akar senki partyzni egy jót?! - mondta Ádám, miközben felpattant, és várta, hogy mi is utánozzuk.

- Nekem nyolc, hatra megyek Deákra deszkázni, addig ráérek. - válaszolta Dávid.

- Én is megyek! - pattant fel Anna. - Jöttök ti is nem? Szandi? Erika? Neked is tetszeni fog, meglátod, ez nem metál, de attól még kurvajó!

-Én Rockot hallgatok!

-Mi?

- Nem darkot, hanem rockot, de mindegy, menjünk, ha akartok, mindenhol jobb, mint otthon.

- Szandi te?

- Hát rám ne számítsatok, nem megyek ekkora drogosok közé, az tuti.

-Hé, álj... Most miért bulizni megyünk? Nem úgy volt, hogy kiadjuk magunkból a dühöt és...

Ádám félbeszakított.

- De, cicám, azt csináljuk. - mondta és rám kacsintott.

Négykor mindannyian a Coronita bejáratánál álltunk, kivéve Szandit.

Reménykedtem, hogy majd elkérik a személyimet, és nem engednek be, de nem így történt. Mindenkit beengedtek, az én szerencsétlenségemre. Ádám eltűnt kb három percre, aztán odajött hozzám, és a kezembe nyomott valamit. A diszkófényben nem igazán láttam, de addig addig nézegettem, míg rá nem jöttem, hogy egy apró tabletta fekszik a tenyeremben, ami egyre csak azt súgta: "VEGYÉL BE!"...

Az új barát

Rátaláltam a klubra. Először vacilláltam, belépjek, vagy sem?

Beléptem. (Mi baj származhat belőle.)

A chat falra rengetegen írtak, olyanokat, hogy "mivel tegyem meg," vagy, hogy " gyógyszer, vagy kés?"

Eleinte arra gondoltam, ezek tuti meg vannak zakkanva, ki az az idióta aki az interneten keres magának öngyilkossági partnert? Aztán felbukkant egy ablak, Missyke16 névvel.

- szia, te is partnert keresel?

- nem, véletlen tévedtem ide, nem akarok semmit!

- ide nem tévednek csak úgy véletlenül.

- De én igen.

- Az oldal úgy van beállítva, hogy alapos keresgélés után lehessen megtalálni, szval biztosan direkt kerestél ránk!

- Jó, oké, beírtam, hogy öngyilkosság, és ezt dobta ki, és akkor mi van?

- Tehát érdekel a téma.

- Nem akarom megtenni. Csak nehéz időszakon megyek keresztül.

- Én is. Mi a te drámád?

- Ez magánügy.

- Engem utál az anyám. És én is szintén, csak a pasijával foglalkozik.

- Pesti vagy?

- Aha. Te is?

- Igen. És te tényleg öngyilkos akarsz lenni?

- Igen, gondolkozom rajta. De én is asszem csak kíváncsiságból vagyok itt. De egy csomó jó fej ember van. Múltkor voltam egy ilyen találkozón.

- Én nem mernék elmenni.

- Pedig kalssz volt. Hatan találkoztunk, mind itt ismerkedtünk össze. Velem egykorúak, plusz minusz 1-2 év.

- Hány éves vagy?

- 16. Te?

- 17.

Kb ennyi volt a beszélgetés lényege, aztán búcsúztunk. Kedves lánynak tűnt, és nem is lakott messze tőlem. Megkérdezte nincs-e kedvem vele találkozni. Tíz percig győzködött mire belementem.

Nagyvárad tér metróaluljáróban találkoztunk. Eleinte csak álltunk egymás mellett, mert nem voltunk biztosak a másikban, de végül rájöttünk, hogy egymással beszélgettünk.

Nem így képzeltem. Egy csúnya antiszociális, ápolatlan csajnak képzeltem, de nem volt az. Magas, vékony, hosszú szőke hajú, babaarcú, és jól öltözött volt.

Beültünk egy presszóba, és kiöntöttük egymásnak a szívünket. Elmeséltem a tragédiám, és ő is az övét. Kiderült, hogy az anyja alkoholista, és mindig más pasit visz az ágyába, Annával pedig nem is törődik. ( Ez volt a neve)

Azt is megtudtam, hogy nagyon szeretne modellkedni, jelenleg nincs barátja, nemrég jött ki egy 2 hónapos kapcsolatból, és még szűz.

Egy csomó közös vonásunk volt, úgyhogy rávett, hogy elmenjek a legközelebbi klub találkozóra, ahol a netes barátai is lesznek. Úgy voltam vele, hogy nincs mit vesztenem, miért ne? Még telefonszámot is cseréltünk.

Aztán áradozni kezdett egy 32 éves Gábor nevű férfiról, akit a Coronita nevű szórakozóhelyen ismert meg.

Ott a legtöbb ember be van állva, de Anna eddig csak a füvet próbálta ki , és nem is szándékozik mást kipróbálni. Gáborról annyit mondott, hogy nagyon jóképű, izmos, intelligens, a foglalkozásával nem egészen volt tisztában, de szerintem nem is érdekelte. Táncoltak, de nem történt semmi testi kontaktus közöttük, aztán telefonszámot cseréltek, és megbeszélték, hogy találkoznak szerda délután, az egyik presszóban. Anna pedig totál be volt sózva, annyira várta a találkozót.

Miután hazamentem picivel jobban lettem. A jókedvem azonban egy nap alatt elszállt, mikor csörgött a telefon. Szerda éjjel, hajnali kettő körül. Nem értettem pontosan, mit mond, csak, hogy alig bír beszélni, és nagyon zokog. a Vonal másik végén Anna volt.

- Gyere értem!

- Mi? Mi van?

- Valami, szörnyű dolog...

- Hogy mi? ( Alig kaptam levegőt, fuldokolni kezdtem.)

- Itt vagyok, az utcán.

- Pontosan hol?

- K...á..l...v....intééér. Itt van, sieess!

- Figyelj, nem nincs egy ismerősöd akit fel tudsz hívni? Aki kimegy eléd autóval?

- Mi? Neeem... nincsen...

- Oké, maradj ahol vagy, odamegyek.

- Siess! Kérlek...

Nem tudtam miért, hiszen alig ismertem, de tudtam, hogy a segítségére kell sietnem, nekem sem volt mit veszítenem... Halkan kiosontam a házból, anyám nem vette észre a távozásomat.

A baleset

Most írhatnám, hogy én voltam a szürke kisegér a suliban, aztán hirtelen mindenki az én kegyeimet kereste, és mennyivel nehezebb így az élet de... nem.
Én népszerű voltam, rengeteg pasival bújhattam volna ágyba, de mégsem tartottam rá őket érdemesnek. Ha találkoznánk, én lennék a lány, akiért nagyon oda vagy, akit folyton megbámulnak, akiével szívesen elcserélnéd az életed. Ez az igazság, de mégsem. Viki, a kis lüke Viki, a legjobb barátnőm volt. Együtt indultunk el Gábor születésnapi partijára, Viki újonnan kapott autójával, amire már nagyon régóta vágyott. Ő volt az a lány, aki mindenkivel ágyba bújik, akit apuci pénzel. A kézilabda csapat vezére, a beképzelt jégkirálynő. Sajnálom de ez van.
Aztán mégis megtörtént a baj. Az autóban ültünk, és beszélgettünk jelentéktelen dolgokról, ami akkor még az életemhez tartozott. Smink, ruha, bulik, pasik, minden olyan dolog ami abszolút jelentéktelen. A nagy csevegésben észre sem vettük a kamiont ami felénk tartott. Nem emlékszem pontosan azt hiszem elkezdtünk valamin nevetgélni, aztán odanéztem, egy nagy fehér kamion, és BUMM! Az agyam egy másodperc alatt kapcsolt, még volt időm felfogni, hogy mi történik. "Egy kamion frontálisan beleütközött egy Suzukiba. A balesetnek egy halálos áldozata volt, a tizennyolc éves Viktória. A másik lány, (Ez én voltam) jelenleg az intezív osztályon fekszik, életveszélyes sérülésekkel."
Ez állt a másnapi metro-ban.
Túléltem, én túléltem! Mikor magamhoz tértem, és kiderült, hogy megmaradok, a szüleim az ágyam mellett ültek.
" Mi történt? Miért vagyok itt, ez most..." És akkor eszembe jutott a kamion, újra kapcsoltam. Az első ami eszembe jutott, hogy élek, "túléltem" ahogy az előbb is írtam, de a második gondolatom nem volt ennyire életteli.
" Viki? Merre van? Jól van? Itt van? Hol van?!" És jött a rossz hír. a szüleim össze - vissza gagyoktak, mintha nem értenének magyarul, aztán leesett. Az öt perces monológból csak annyit tudtam leszűrni, hogy "meghalt".
Várták a reakciómat, nézték az arcomat mikor lesz urrá rajtam a kétségbeesettség, a pánik. Hiába várták, nem reagáltam. Kb annyit tudtam csak kinyögni, hogy "Tényeg?"
Még öt perc kellett hozzá, mire az agyam felfogta mit is jelent ez a hét betű.
Akkor aztán keserves sírásba kezdtem, és nem lehetet megnyugtatni. két hét múlva engedtek ki a korházból, volt rajtam néhány heg, meg karcolás, de ezek mind nem érdekeltek.
Egy hónap kellett hozzá, míg újra emberek közé mentem, és míg szalonképes voltam.
A suliban persze mindenki úgy nézett rám, mint egy marslakóra, mindenki kérdezőskdött, meg úgy csináltak mint akik marhára sajnálnak, holott leszarták az egészet. Csak arra voltak kíváncsiak, mi történt, de nem mondtam nekik semmit.
A tanárok nem kérték számon a házit, és mikor szóba jött ez a téma, lecsitították a diákokat, hogy legyenek tekintettel az érzéseimre. Igazuk volt. Mi köze bárkinek is ahoz, ami történt?
SEMMI!
Akinek tudnia kell, az úgyis tudja.
Látogatást kellett tennem az iskolai pszichológusnál, hogy meggyőződjön róla, hogy minden oké, és nem kötöm fel magam. Megnyugtattam, hogy sose tenném, max az ereimet vágom fel, de az manapság amúgy is divat. Valami olyasmit habogott, hogy látja rajtam, hogy nem merem kimutatni az érzéseimet, de neki megnyílhatok. Nem akartam letörni mert elég lelkes volt, de attól, hogy van diplomája, meg valami oklevele, ne gondlja, hogy barátok leszünk. Rajzoltatott is velem, egy idióta fát, és mindenféle butaságot kérdezgetett, hogy merre van a fa, meg miért akkora amekkora, és miért nincsen lombkoronája. Tényleg elég idióta, télen a fák nem növesztenek lombkoronát!
Persze ezeket megtartottam magamnak.
Esténként sírva feküdtem, éjjel pedig arra keltem, hogy ismét sírok.
Folyton magam előtt láttam a kamiont, és az ütközést. Viki annyira hiányzott, annyira üresnek, magányosnak, és annyira halottnak éreztem magam. Nem éreztem úgy, hogy élnem kell, szó szerint kihúnyt belőlem az élet.
Suli után lefeküdtem, csukott szemmel depis zenéket hallgattam, néha ettem, aztán vissza. Volt olyan nap, hogy egyszerűen nem volt erőm felkelni, otthon maradtam, és csak sírtam. Végképp elvesztem.
A barátaimmal már nem tudtam megbeszélni a dolgokat, olyan volt, mintha egy burokban lennék. Arra gondoltam, talán egy idegennek kiönthetem a szívem az interneten. Aztán rábukkantam az öngyilkosok klubbjára...